I. – Színek, hangulatok

2009. október 3-án szombaton, késő este megérkezünk Rómába, a fiumicinói repülőtérre. Magyar barátunk, Pista vár bennünket. A Római Magyar Akadémia egyik vendéglakásában fogunk lakni.

A lakásban másik barátunk, Éva ajándéka fogad: lazacos szendvicsek, egy üveg pezsgő, és egy képeslap a Campo dei Fioriról. Nagyon jólesik a figyelmesség!

Másnap, vasárnap elmegyünk vásárolni. Spar (itt: Despar) van közel, a Via Giulián, mint otthon, Balatonlellén, és vasárnap is nyitva van. Körülbelül olyan a kínálat, mint otthon, megtalálod ugyanazokat az élelmiszereket és elemi háztartási eszközöket, tisztítószereket, mint otthon. De nagyobb szerepet játszanak a szokásos olasz ételekhez szükséges élelmiszerek (mozzarella, sajtok, olasz felvágottak, mirelit halak, tészták, mártások). És van sushi és még néhány „trendi” étel is! A globális kínálat plusz az olasz igények kielégítése, egyszerre.

Kicsit sétálunk a történelmi negyednek (centro storico) azon a részén, amelyen a Római Magyar Akadémia van. A Via Giulián, a képzőművészeti galériák utcáján, közel a Piazza Farneséhez, és az ókor óta ismert, barokk szobrokban és templomokban bővelkedő Piazza Navonán, ahová húsz évvel ezelőtt naponta vittem a csecsemő Ágit sétáltatni, levegőztetni, az anyatársakkal beszélgetni. Itt semmi sem változott: tömeg van és jókedv. Sok turista, de sok olasz is, gyerekek, mozgóárusok, a kávéházak teraszán sütkérező emberek. A Campo dei Fiorin (ahol hétköznap piac van) most térzene szól, mint minden vasárnap. Csak a virágárusok vannak nyitva.

Meglátogatjuk Signora Annát is a kávéházban (a tejbolt, később a kávéház tulajdonosa), a találkozás örömére ő lát vendégül minket egy aperitifre. Nagyon örül nekünk. Nem változott semmit, nem öregedett (vagy csak alig, a lába lett fájósabb). Ágika is emlékszik mindenre, a miliő sem változott semmit az óta, pedig húsz éve, hogy naponta idejártunk tejért. Kólásüvegek felpolcolva, fociplakátok a falon, moziplakátok a másik oldalon. Anna rajong a magyarokért. Mindig sok magyar járt hozzá, a magyar kulturális intézet, az Akadémia közelsége miatt. Büszkén mutogatja a vendégkönyvet, híres magyarok aláírásával. Megfordult nála például Vas István Szántó Piroskával. Őt magát is megörökítette már a magyar irodalom. J. egyszer lefordított neki egy újságcikket, ahol róla is szó esett. Könnyekig meghatódott.

Az első hétköznapok

Elkísérem Ágit a nyelviskolába („Dilit” a neve). Busszal megyünk, a Corso Vittorio Emanueléről 64-essel a Terminihez. Mindenki nagyon szimpatikus: a recepción ahhoz az Alessandrához kerülünk, akivel Ágika korábban levelezett. Ági szintfelmérőt ír, addig én a kávéházban capuccinózok. Az olasz élet hangulatáról ennyit: természetes, hogy mindenki kávéházban reggelizik, kávézik, nem luxus. Befizetem Ági ebédjét egész hétre: a kávéházi fiatalember anyja főz. Családi vállalkozás.

Vacsorára a fiúknak hideg falatkákat csinálok antipastóként: mozzarella, paradicsom, olajbogyó és füstölt pesce spada (kardhal) hidegen (carpaccio). Mert megígértem nekik, hogy kardhal lesz, de a Campón nem volt hal. Egy zöldséges megmagyarázta: vasárnap nem halásznak, ezért hétfőn nem árulnak halat „nálunk, Olaszországban”. Minden piaci árus hajlamos a túláltalánosításra: nálunk ez nem szokás!

Ági egyedül jár a nyelviskolába, szintfelmérés után haladó szintre. Délután programokat szerveznek az iskolában: filmklubot (neorealista és modern filmek: Fellini, Pasolini), sétákat, kiállítás- és városnézéseket. Délután a fasiszta építészet reprezentánsát, az EUR-negyedet mutatták meg nekik. Úgy fogják fel a dolgot, hogy nemcsak a nyelvet tanítják a külföldieknek, hanem az olasz kultúrát is reprezentálják. Többnyire olyanok járnak ebbe a nyelviskolába, akik hosszabb-rövidebb ideig itt fognak élni, például dolgozni vagy egyetemre járni, például Erasmus-ösztöndíj keretében. Sokan vannak ilyenek (Ági később össze is barátkozik egy német és egy cseh lánnyal.)

Kiderül, hogy mobiltelefonjaink, sajnos, nem kártyafüggetlenek, így készüléket is kell majd venni, nemcsak SIM-kártyát.

Az idő gyönyörű. Vénasszonyok nyara van. Ragyogó napsütés. Napközben nyári meleg, reggel, este kicsit hűvös. Már otthon is azt gondoltuk, hogy idén meghosszabbítottuk egy hónappal a meleg, napsütéses nyarat azzal, hogy ideköltöztünk. Így lett (de csak másfél héttel)! Később hirtelen csípős ősz lett.

Elmegyek abba a nagy vas-edény, illatszer- és háztartási boltba, amelyet a helybéli ismerősök ajánlottak, a gettó negyedbe (így hívják a zsinagóga háta mögötti területet, a teknősbékás szökőkút környéki szűk utcákat, és ez itt nem kínos). Lenyűgöző a választék, majdnem mindent megtalálok, de majdnem olyan zsúfolt és áttekinthetetlen az egész, mint a balatonboglári üvegbolt, ráadásul önkiszolgáló! Csak az a különbség, hogy ott az eladó pontosan tudja, mi hol van, itt neked kell megtalálnod. Ezért olcsó, diszkont-árakkal dolgozik a bolt – mert az áru nincs szépen tálalva benne, mint a hatalmas szupermarketekben, bevásárlóközpontokban. Az utóbbiak is vannak, csak nincs belőlük olyan sok, mint nálunk, legalábbis Róma szívében, a belvárosban. Itt emporióból, vegyesboltból és kis szaküzletből van sok.

Abszurdisztán

Azért Olaszország is Abszurdisztán bizonyos értelemben, persze másképp, mint Magyarország. Például: tradicionális okból a Via Giulia közepén van az 1, mellette a 23, szemben vele mindjárt a 276. Más: az elképesztő választék mellett sem lehet találni egy bizonyos higiéniai cikket (csak azt a fajtáját, ami itt divat), valamint egyszerű, közönséges bélyeget! Posta kevés van. Ahol árulnak képeslapot, ott nem árulnak bélyeget. Ahol elvileg árulnak bélyeget, az a „Sale e tabacchi” – só és dohány, ami állami monopólium (persze ez sem stimmel, mert sót ma már minden szupermarketben árulnak) –, ott azonban, sajnos, épp most finiti, elfogyott a bélyeg, legalább nyolc trafikban (majd szombaton találok a Pantheon környékén). Abszurd.

J. és Ági a Sapienza Egyetem Filozófiai Karára mentek, J. egyik régi barátjához. Egy titkárnő közvetítésével megpróbálták megtudni, mi a teendő. Ahhoz képest, hogy mindenre felkészültünk, és a pesti barátnőm (aki az Olasz Intézetben dolgozik, fordítások hitelesítését készíti) mindent lefordított („kell majd jövedelemigazolás, vagyonnyilatkozat az ingatlanjainkról stb. ahhoz, hogy tandíjmentességet kérhessünk”) – meglepetés ér: ezekkel sem lehet elintézni a tandíjmentességet. Nyolcszáz eurót kéne fizetni, két félévre, de egy félévit nem lehet befizetni, tehát akkor is ennyi, ha csak egy félévről van szó. Az olasz, a magyar és az EU-bürokrácia együttesen mindent megakadályoz. És amikor belegondolunk ebbe, vegyük hozzá azt az ellentmondást, hogy állandóan az egyetemek közti átjárhatóságról folyik a szó(cséplés), mindenütt Európában, meg a bolognai folyamatról, amely ezt majd lehetővé teszi. Mindennek ellentmond azonban az, hogy ugyanakkor az egyetemek az egyetemi autonómia fennmaradásában érdekeltek, nem az egyetemek könnyed váltogatásában.

És különben is, Abszurdisztán! Azt mondja a titkárnő, majd körülbelül november elején kell felvételi tesztet írni. Aztán kiderül: a tesztet október 3-án megírták. És: november elején van az első félévi beiratkozás határideje. De a tanév elkezdődött októberben!

Ágika nagyon ideges, hogy még mindig nem látszik a kilábalás. (Addig is feszült volt, amíg nem döntötte el, hogy halaszt az ELTE-n. De így! Hogy ott is halaszt, és lehet, hogy itt sem sikerül beiratkoznia!)

J. olasz barátai a legnagyobb jóindulattal sem tudnak igazán segíteni, mert a Filozófiai Kar önálló: nincs igazán áttekintésük, kapcsolatuk egy másik karra, karral (ez ma már nálunk is így van, amióta ilyen nagy a hallgatói létszám).

A piacon

Mindennap körülnézek a Campo dei Fiori terén (Girordano Bruno szobra alatt) lévő zöldség-, gyümölcs- és virágpiacon, és azt is megnézem, mit árulnak a naponta változó standokon (a piac szélén ruhát, cipőt, fehérneműt, mindent árulnak, naponta mást). Amikor másodszor megyek valahová, már megkülönböztetett tisztelettel köszönnek.

Ez jellemző a kereskedelmi kultúrára, ez itt állandó, meg a gyerekszeretet (mindig adtak ajándékot, süteményt, pizzatésztát, ha kisgyerekkel voltam), látom. Meg a közvetlenség, kedvesség, segítőkészség, általában is.

Ugyanígy megismer, ismerősként üdvözöl a háztartási bolt pénztárosa is, amikor újra elzarándokolok oda, és megtalálok még néhány apróságot, amit tegnap nem. És ami van – például műanyag fogmosó pohár – az mind gyönyörű formájú, gyönyörű színekben, nagy színválasztékban kapható. Az olasz dizájn! És a kirakatok, az üzletek továbbra is gyönyörűek. Az áruk színek szerint elrendezve bennük. Most a lila, a bíbor, a fukszia minden árnyalata divat, ezt terítik mindenhol. Hát igen, a Termini pályaudvar környékének üzletei pár szinttel meghaladják a Keleti pályaudvar környékéét! Elegáns üzletek (de persze nem olyan magas árakkal, mint a Corsón), gyönyörű kirakatok. Pedig ugyanúgy nem elegáns környék, kész átjáróház, tele bevándorlókkal, hajléktalanokkal, koldusokkal, szinte senki sem olasz arrafelé.

A Via Giubbonarin is megfigyelem ezt a színvonalat és azt, hogy alig változott valami, majdnem minden üzletnek ugyanaz a profilja. Kis szaküzletek vannak itt. A férfiruhaüzlet után cipős, utána a táskás jön, a másik oldalon a női ruha, majd Ferri, az ékszerész (évtizedek óta ugyanott, a megbízhatóság maga).). Egy kis elmozdulás figyelhető meg a sportosabb, az extravagánsabb irányába, így nem az én stílusom, szerencsére (így kisebb a kísértés). Régebben a nőiesebb, elegáns stílus jobban képviseltette magát itt is, nemcsak a Via del Corsón.

Este koncert az Akadémián, a XX. századi komolyzenei sorozat folytatása. Elegáns olasz közönség, más, mint múltkor, a kiállításmegnyitón. Egy énekesnő németül Kodályt énekel, alig lehet ráismerni. Utána az „Elmegyek, elmegyek” első versszakát is előadja. Szintén, alig lehet ráismerni.

Mobil-kálvária

A mai teendő, az indítással kapcsolatban: felderíteni, mi a helyzet a mobiltelefonnal. Kis káosz van. P. azt mondja, a Via Giulián, a régi műszaki bolt helyén telefonüzlet van. Nem találom. Végigmegyek az utcán, ráfordulok a hídnál a Corso Vittorio Emanuelére, kiismerem magam. Itt megtalálom a vegyes műszaki boltot, ahol van 30 euróért Nokia, de csak fekete, csak két darab, és nem tudnak adni hozzá Vodafone-kártyát, csak Windet, holott mindenki a lelkemre kötötte, hogy Vodafone-t érdemes venni. Majd holnap, talán holnap sikerül! Később kiderül, hogy az üzlet tényleg nincs meg, megszűnt (ilyesmi itt ritkábban fordul elő, mint otthon).

Hatalmas vihar, villámlás, rengeteg eső. Vége a tengerparti hétvégéről szőtt álmainknak. Csak arról feledtkezünk meg, hogy itt nagyon gyorsan változik az idő. Egy óra múlva süt a nap.

Másnap hárman elmegyünk az elegáns üzletekkel teli Via del Corsóra, a Vodafone-boltba. Külön SIM-kártyát nem lehet venni, most épp elfogyott. Továbbra is kicsit akadozik a szekér. De ami van, az gyönyörű színű és gyönyörű formájú: itt veszünk készüléket, (rózsaszín Alcatelt és bordó Samsungot), benne van a kártya. Minden tökéletes Itáliában, ami a divattal, a lakberendezéssel, a dizájnnal, szóval a szépséggel kapcsolatos, de ami nem, az akadozva megy néha, ezt később is megfigyeljük (például a számítógépkezelés, az internet használata, az ügyintézés az interneten).

Séták

Délután Ágikával sétálunk a gettó negyedben. Minden egy helyen: kóser étterem, bár, étkezde. Zsidó kegytárgyak, ékszerek, zászlók. A zsinagógáig tart, másrészt az Aracoeliig (a capitoliumi dombig) is elmegyünk, a másik szélén. Itt van a Comunità hebraica di Roma is (Római Zsidó Közösség), zárva. Nagyon hangulatos. Zajlik az élet: sok helybeli, sok turista. A teknősbékás szökőkutat javítják, körbe van kerítve, de látható.

Este a tv-ben, egy Filmmúzeumszerű csatornán a Keserű rizs megy (De Santis klasszikus neorealista filmje), jó újranézni. A többi 30-40 csatorna nézhetetlen. Ágika sokáig kimarad a nyelviskolai új barátnőivel. Nagy kalandja a „busz-stop”. Késő este hazafelé jövet megkérdezte egy parkoló busz sofőrjét, melyik busz megy X. állomásra. „Szálljon be” – és elhozta egy jó darabon, félútig, őt egyedül. A megállókban nem álltak meg, mert nem volt felszálló.

Színek

Régi gondolatom a színekről: azért is színesebb itt a világ, fejlettebb a szép- és a színérzék, mert az év nagy részében (7-8-9 hónap) cielo azzurro, azúrkék ég alatt élnek, mélykék, élénk azúrkék tenger mellett, nem úgy, mint a szerencsétlen közép- és észak-európaiak: rövid a nyár, az év hosszabb fele ólmos szürke ég alatt telik el. A mediterrán nyitottság, segítőkészség, kommunikatív készség is, részben, klímafüggő: az év hosszabb időszakában lehet hosszan az utcán lenni, a teraszokon ülni és napozni, persze, hogy vidámabbak és nyitottabbak az emberek! Ezt karácsony előtt figyeltem meg: a Piazza Navonán sétálgatni, ajándékokat nézegetni (venni), forralt borozni más itt, mint a Vörösmarty téren. Ott is bevezették azóta a kirakodóvásárt. Egy órát kinn van az ember, már átfázik, az étel és a forralt bor két perc alatt kihűl. Más a hangulata a dolognak.

Ha vannak is a divatdiktátorok által az adott évben kinevezett divatszínek, a piacokon az adott évszak alapdarabjait (topokat, pólókat, pulóvereket) mindig a szivárvány minden színében kínálják, színárnyalatonként, tone in tone terítve. A kirakatok nagyon színesek, vidámak. Vagy vegyes, élénk színekkel hívják fel magukra a figyelmet, vagy egy-két domináló színnel. Hiába, minden lenyűgöző Itáliában, ami összefügg a dizájnnal, a szépséggel, a jó megjelenéssel, a vizualitással. És gyakran (körülbelül kéthetenként) átrendezik a kirakatokat, hogy legyen kedved nézegetni őket, hátha elcsábulsz…

Hideg van?

De a piacokon való árusítást is (ruhát, cipőt, nemcsak zöldséget) nyilván a klíma teszi lehetővé, reggeltől délután kettőig. Amikor hideg van – hát istenem, azt a néhány hónapot majd kibírjuk valahogy. És ha zuhog az eső: hát istenem, aznap nem pakolnak ki a mozgóárusok.

Rómában alig fűtenek! Viszont az itteniek rétegesen öltözködnek. Ezért kellenek a finom gyapjúpulóverek! A „fűtött” lakásban van rájuk szükség, nem úgy, mint otthon. Szerencse, hogy a Római Magyar Akadémián magyar módra működik a központi fűtés, azaz jól.

Ideológia is van Olaszországban a nem-fűtéshez:„egészségtelen” a túl melegre fűtött lakás, erről az olaszok meg vannak győződve. Ez volt a második leggyakoribb téma, legalábbis télen, olasz anyákkal beszélgetve, „gyereklegeltetés” közben. Az első természetesen az olasz konyha dicsérete, és egészséges voltának dicsérete volt.

Egy másik piac: a Porta Portese

Reggel mintha felhősnek indulna a nap, eldöntjük, hogy nem megyünk a tengerpartra. Menjünk ki a Porta Portesére, mondom Áginak. Megyünk.

Az a bejárat, az a kép, amely a Biciklitolvajokból (Vittorio De Sica filmjéből) ismerős, amikor a sok egyforma bicikli és alkatrész között keresgélnek, csalódást okoz nekem, pedig a boltív, a régi Róma egyik kapuja, maga a Porta Portuense ugyanaz. Csak a sok ember, a sok áru, a nyüzsgés elfedi. Azaz csak hétköznap olyan, amilyennek emlékszem rá (amikor kocsival arrafelé jártunk, láttam).

Vasárnap a szokásos zsibvásár van: minden elképzelhetőt és elképzelhetetlent egyszerre árulnak, műszaki dolgokat, mobiltelefont, bútort, illatszert, táskát, cipőt, fehérneműt, pulóvert (újat, teljes szériában, csak olcsóbban, mint az üzletben), és turkáló is van, sok használt áruval. Az egész kicsit kisebb és kevésbé kaotikus, mint amilyennek emlékszem rá. Áttekinthető a szerkezet: három sor van. Kicsit változóban van, vagy én emlékszem másképp? Amikor először megmutatták nekem, nagyon tetszett. Az egész, a hangulata, és korábban sohasem voltam bolhapiacon (azóta sem voltam az Ecserin, csak Athénben vetettünk egy pillantást egy hasonlóra, sokkal kisebbre). Azért tűnt nagyobbnak, mint most, mert akkor először láttam ilyet?

Később egy magyar ismerős azt mondja, hogy tényleg kisebb lett.

Mindennapi dolgok

Kezd üzemelni a háztartás. Megfigyeltem, hogy fontosak ezek a dolgok, legalábbis nekünk, idősebbeknek, és a szolid polgári középosztályból jövőknek: igenis jobban esik a bor egy talpas borospohárból, mint vizespohárból, az étel szép tányérból stb. Fiatalon, ösztöndíjasként, rövid ideig persze ki lehet bírni tábori körülmények között, de ebben a korban, hosszabb időre berendezkedni már zavaró ezek nélkül. Persze mi is furcsák vagyunk, mert az egész Róma így, vendéglakásban, kvázi ösztöndíjasként (nem diplomataként, mint korábban) azt jelenti, hogy minden sokkal kényelmetlenebb, mint Pesten, vagy akár a picurka, 25 négyzetméteres balatonlellei lakásunkban. Mégis ezt akartuk!

Néhány dolog nagyjából ugyanannyiba kerül, mint otthon, például a tömegközlekedés, a bélyeg, a piacon az olcsó ruha, fehérnemű, bizsu (ha drágát, márkásat akarsz, költhetsz sokat, van hol!). Más dolgok azonban sokkal többe kerülnek: az élelmiszer, és például a kultúra: a múzeumi belépőjegyek, a mozijegyek. És, mint közismert, a szolgáltatások is drágák. Sokkal kevesebben járnak rendszeresen fodrászhoz, kozmetikushoz, mint otthon, vagy ritkábban engedik meg maguknak ezt a luxust. (A közeli fodrászüzletben vagy senki nem volt, vagy legfeljebb egy-két vendég lézengett, bármikor néztem is be.) Már húsz évvel ezelőtt megfigyeltem, hogy mindent lehet kapni ahhoz, hogy megcsináld magad, otthon (hajfestéket, gyantát).

A Trasteverén

Délután elmegyek a Trasteverére, a Reale moziba, megnézni Tarantino Becstelen brigantikját. Otthon is bemutatták, de már nem volt időm megnézni. Szerencsére itt sem szinkronizálták, csak feliratozták, így élvezhető (például Brad Pitt, amint szembekerül az olaszul kiválóan beszélő némettel). A mozi olyan jellegtelen és sötét (sötét színekre vannak festve a falak), több termes, mint az otthoniak. Hétköznap délután lévén, nagyon kevesen vannak. Viszont ami más: a szünetben tálcán ropit, üdítőt árulnak a vetítőteremben! Rövid a szünet, épp behozzák, és már viszik is.

Ha már a Trasteverén vagyok, nem bírom kihagyni, hogy átmenjek a Standába. Régen nagyon tetszett nekem: a Skálához hasonló áruház, tehát nem túl nagy, még belátható méretű. Önkiszolgáló, de azért lehet találni benne egy-egy eladót. Amikor 1990-ben kiköltöztünk, lényegében akkor találkoztam először a „fogyasztói társadalom” hatalmas áruválasztékával, az olasz ízléssel fűszerezve. Akkoriban elbűvölt egy egyszerű piac is. De még most is nagyon tetszik a Standa: ruha, gyerekruha, cipő, illatszer, lent pedig a szupermarket, ahol nemcsak a választék lenyűgöző továbbra is, hanem az áru terítésének a módja is. Azért tetszik, mert még áttekinthető, emberi mértékű, nem gigantikus, nem bevásárlóközpont. De nem is olyan, mint egy diszkontáruház, nem állnak benne halomban az áruk, hanem szépen, gusztusosan kínálják őket.

Rómába beszökött az ősz: szörnyen barátságtalan, erős, hideg szél van este.

Három kiállítás

Megkapjuk néhány napra az Akadémia két, kedvezményekre jogosító belépőjegyét (a múzeumokba szólót). A mainál nem sokat ér: „ridotto” jegyet vehetünk, 7.50-ért, J-nek úgyis az járna, a kora miatt. Az „írógép” (így becézik a monumentális épületet a Piazza Venezián, „A haza Oltárát”) közelében lévő Palazzo Veneziába megyünk, „Európa szentjei” a kiállítás címe. Ikonok, festmények. Tematikus kiállítás, nem a művészi érték a meghatározó. De derekasan bemutat minden szentet, nemcsak az ismerteket (Ferenc, Katalin, György), hanem a lengyel Jadvigát, Szent Istvánt, egy svédet, kelet-európaiak, nők, ideológiailag rendben van. Furcsa a rendezési koncepció is: a fejed fölött, a mennyezetre vetítik némán a Rubljovot, Dreyer Jeanne D’Arcját, és még két filmet, nem írják ki, hogy mi az. Van, aki észre sem veszi, hogy film pereg. A feliratok egyenesen megtévesztőek. Ugyanannak a szentnek az ábrázolása máshol – és nehezen kideríthető, hogy akkor az, ami itt van, az micsoda. A mozdulat, vagy a kellékek hasonlósága volt a szempont? Vagy a téma? Felejthető kiállítás.

Délután a Villa Borghese Galériájába megyünk. Előre foglalt időpontra. A szenzáció: „Caravaggio és Bacon”. Hogy jön össze? A carnalità, a testiség, a brutalitás révén. Sok Caravaggiót gyűjtöttek össze. Érdekes a koncepció: némelyik teremben ők vannak főleg, ő és Francis Bacon, másutt csak egy-egy képük. Végig kell nézni az egészet! Így vezetnek, terelgetnek. Van még Veronese, Tiziano, Murillo stb.

J. megjegyzi: látszik, hogy nem erősségük az olaszoknak a tömegek mozgatásának a megszervezése (de nem is ők csinálták Auschwitzot!). A ruhatárban, a táska beadásakor is (kabát még nincs), kikérésekor is káosz, tanácstalanság, sorban állás, és nincsenek eligazító feliratok. A régi tapasztalatunk Olaszországban: semmi sincs igazán jól megszervezve, de – kis zökkenőkkel – mégis minden működik. És a hangulat jó, barátságosan, segítőkészen állnak hozzá mindehhez, a káoszhoz is. Persze minden második turista német. Ők is jól veszik a lapot, tűrik a zűrzavart.

Amikor végzünk a kiállítással, kicsit szétnézünk a parkban is (a Villa Borghesében), de most elég hamar jön a busz. A híres 116-os. Épp a Via Giulián jár. A park hatalmas, a Városligethez hasonló: múzeumok, bennük időszakos kiállítások is, sport, szabadidő, kocogók stb. – de mennyivel nagyobb léptékű minden!

A 116-osról annyit, hogy elektromos járat, kis busz, Ági szellemesen „smart busznak” nevezte el, és gyönyörű az útvonala: Piazza Farnese, Corso Vittorio Emnuele, Piazza Venezia, Via Nazionale, Via del Tritone, Via Veneto (a Via Fellini ágazik el belőle!).

Másnap a Quirinale-palota (az elnöki palota Scruderiéjába megyünk. „Lovarda”, ma szép nagy múzeum). Ez is nagyon szép kiállítás: az ókori Róma, a kései antikvitás festészete. Jól rendezett, részletes leírásokkal. (Csak minden múzeumban sötét van! Értem, védeni kell a műtárgyakat, és helyi világítást alkalmazni. De ennyire?) Mitológiai témák, csendéletek, portrék – téma szerint csoportosítva. Falfestmények, üvegfestmények, textilfestések (egy halotti lepedő Egyiptomból, a Fajjum-lelet). Többnyire Pompejiből, egy kevés Rómából, a Villa Farnesinából került elő. Szépek az arcok, és már van rajtuk egyéni kifejezés. Érdekes a perspektíva hiányát érzékelni a festményeken.