XI. A Fellini utcától a Cinecittà könyvtáráig

2010. május-június

Rómában népszerű az olasz film, ezt már említettem. Például szívesen neveznek el utcákat kedvelt színészeikről. Ehhez még egy adalék: a (Cinema Trevi mellett) másik híres „művészmozi”, a „Casa del cinema” (a Villa Borghese parkban) milyen utcában van? Largo Marcello Mastroianni, a Largo Fellinihez közel. Ez szép!

Van Nino Manfrediről elnevezett sétány (Viale Nino Manfredi) és Galleria Alberto Sordi, és Via Vittorio Gassman. És egy szűk keresztutcában, a Campo dei Fiori közelében van egy tábla Aldo Fabriziről, aki a Róma nyílt városban Don Pietrót, a papot játszotta: „Ebben a házban született Aldo Fabrizi. Itt kezdődött az út, melyet bejárt a gyerek, aki arra volt rendelve, hogy ugyanúgy imádja a színpad deszkáit, mint a terített asztalokat. Ha meg tudtok állni egy percre, hallani fogjátok még a levegőben a nevetését. Aldo még itt van, és el sem ment soha.”

És mindenfelé plakátok vannak az utcákon arról, hogy milyen filmet forgattak ott, például a Trevi kút közelében Az édes élet forgatásáról. A Biciklitolvajokról készült tábla (Ladri di biciklette) meglepő módon nem a Trasteverén van, a biciklipiacon (a Porta Portesén), hanem az elegáns belvárosban, a Via Tritonén. Gondolom, azt a részt forgatták itt, amelyben a főhős a Rita Hayworth-t ábrázoló filmplakátot ragasztja. Ez az a munka, amelyikhez nélkülözhetetlen a – később ellopott – bicikli. Antonioni Napfogyatkozásának nagy része az EUR-negyedben játszódik, hangulatára az EUR-negyed modern üressége jellemző, mégis a tábla, amely ennek a filmnek a forgatásáról emlékezik meg, egy pici, szűk, mindössze három házból álló utcában van, a Panteon közelében. És van tábla Greenaway Az építész hasa című filmjének római forgatásáról is. A Piazza Farnese sarkán, abban a házban, amelyikben a gyógyszertár van, a Café Farnesével szemben.

Seble

Etióp barátnőm, Seble akar velem és Ágival újra találkozni. Értünk jön, elvisz hozzájuk, bemutatja nekünk a férjét, és megmutatja a képeit. Amatőr festő, szerintem jó. (Három kiállítása volt már.) Nagyon jók, élénkek a színei, és vannak festői gondolatai is. Afrikai háttere, a különböző kultúrák együttélése és a rá jellemző enyhe melankólia lengi be a képeit. Róma történeti negyedében, a centro storicóban, de annak egy kevésbé ismert, eldugott zugában, nagyon szép helyen laknak. A Trevi-kúthoz közel, a San Lorenzo in Lucinához még közelebb. A ház (társasház, emeletenként két lakás) döbbenetes: egy 16. századi palota. A lakásban minden fal faburkolattal fedett, és nagyon kicsik az ablakok. Ezért hűvös van és sötét. Ági szerint nyomasztó, olyan, mintha egy koporsóban lakna az ember. Persze a mellékhelyiségek a mai igényeknek megfelelően vannak kialakítva, de kicsik. Az egész lakás kicsi: egy szobából és egy hálófülkéből áll. De mégis egy cinquecento korabeli palota, és ilyen szép helyen! A férj bizonygatja, hogy milyen előnyös, hogy nem kell kocsit használni, innen csak pár perc séta bejárni a munkahelyére (a bankba). Így van, ezt a szempontot én aztán igazán megértem! De azért a fény, a napfény teljes hiánya is furcsa. Nagyon szívfacsaró volt elbúcsúzni Seblétől. Találkozunk-e még valaha? (Néhány hét múlva, a búcsúfogadásunkon még találkoztunk.)

A szokásos egyetemi abszurd, de ezúttal minden hamarosan jóra fordul

Nehéz az azokba az évjáratokba tartozóknak, amelyek életében olyan nagy változások zajlanak le, mint a kredites–nem kredites képzés, vagy a régi egyetemi rendszer–új bolognai rendszer váltása (no meg nekünk, tanároknak, akiknek mindezt együtt kell tudnunk kezelni). Ágikával valami hasonló történt: nem Erasmus-ösztöndíjjal van itt (akkor könnyebb lenne betuszkolni egy csoportba), és nemrég itt is változott a tanulmányi rendszer. Nem volt egyértelmű, hogy az 509-es vagy a 270-es „ordinamento” (rendelet) vonatkozik-e rá. Ettől függően 4 vagy 12 kreditet ér ugyanaz a letett vizsga, és Ági gyakorlatilag ettől függően számít első- vagy másodévesnek. Ezért nagyon rosszul érinti, amikor sehogyan sem tud az interneten vizsgára jelentkezni, majd kiderül, hogy azért nem, mert nem az egyik, hanem a másik csoportba tartozik. Szerencsére a tutora ezúttal hamar rendbe hozza a dolgot. Kinyilvánítja, hogy igenis, az egyikbe! (Azaz: másodéves.) Ez így van rendjén, hogy a tutor elintézi. Az ő felelőssége, mert ő fogadta el Ági tanulmányi tervét.

Meg kell hagyni, rosszabbul működik az egész egyetemi tanulmányi rendszer (az etr), mint otthon. Különösen az a része, amelyik otthon, az ELTE-n már az interneten zajlik. Itt nem lehet a neten kurzusra jelentkezni, kézi vezérléssel zajlik a dolog. És mivel a hallgatók tandíjat fizetnek, nem lehet korlátozni a vizsgára jelentkezésüket, tehát nincs limit (mint nálunk, ahol a tanár határt szabhat: egy napra csak 10-en vagy 15-en jöhetnek, és punktum). Itt annyian is jelentkezhetnek egy vizsganapra, amennyi hallgatót nyilvánvalóan nem tud aznap levizsgáztatni a tanár. És akkor mi van? Ott tipródott a hallgató reggeltől estig, és nem jutott be? Nem baj, jöjjön holnap! Vagy a legközelebbi vizsganapon, akár egy hét múlva! Ez embertelen. És az itteni tanárokat nem kötelezi a vizsgaszabályzat arra, amire minket, hogy legalább három vizsgaidőpontot adjunk meg egy vizsgaidőszakban, ilyen és ilyen elosztásban (jusson belőlük a vizsgaidőszak elejére is, végére is).

Van például olyan tanár (történetesen a filmtörténész, Maurizio), akinek egész júniusban egyetlen meghirdetett vizsgaidőpontja van! Igaz, ő véletlenül operatív, és négy tanársegéd segítségével le is zavarja az egészet az adott napon. De van olyan is, hogy Ágira nem kerül sor a megadott napon, történetesen pénteken. („Bocsánat, rendkívüli tanári értekezlet! Jöjjön vissza hétfőn!”) Az is igaz, hogy az itteni tanárokat sem irigylem: semmilyen értelemben nincs limit, azaz ha egy hallgatónak nem sikerül levizsgáznia először, másodszor, harmadszor, vagy nem sikerül a kívánt eredményt (pontszámot) elérnie, akkor akárhányszor visszajöhet, egy év múlva, két év múlva, több év múlva. Ehhez joga van. Ezért is vannak olyan sokan egy-egy meghirdetett vizsganapon!

Slusszpoén is van. Azon a júniusi péntek délutáni, kari oktatói értekezleten, amelyik miatt hazaküldték a vizsgára várakozókat, mi volt a sürgős megbeszélnivaló? Az, hogy újra egyesül a két bölcsészkar! Emlékeztetőül: az őszi bonyodalom, hogy Ági nem vizsgázhat több tárgyból, amelyekből szeretett volna, abból adódott, hogy két bölcsészkar van, az egyik tanár az egyik oktatója, a másik a másiké. Ez a mondvacsinált dolog tehát ősztől nem okoz majd galibát! (Ha igaz, és minden így sikerül majd – de erről már nem fogunk tudni.)

Ági minden tárgyból (az összes történeti stúdiumból és filmtörténetből is) maximális pontszámot kap, a legtöbből külön dicséretet is (plusz pont), és külön, szóbeli dicséretet is a nyelvtudásáért. Nagyon büszkék vagyunk rá!

Később, ősszel, otthon az ELTE elfogadta az összes kreditjét, azaz a Sapienzán végzett órákat besorolta a történelemből elvégzett tárgyak közé, a filmtörténet-órát pedig a közismeretiek közé. Igaz, hogy ott kevesebb kreditet érnek, 28 helyett csak 20-at, de Ági szerint ez maximálisan jogos, az itteni alacsonyabb színvonal miatt. (Mindazért, amit korábban leírtam: az alapszak előadásain a középiskolai műveltség hiányosságait pótolják. Bárki járhat egyetemre, aki befizette a tandíjat, és az se baj, ha csak ötödszörre vagy tizedszerre sikerül levizsgáznia, akkor is kap végül diplomát, az alapszakon. A mesterszak persze más, de arról nincs közvetlen tapasztalatunk.) Így végül az egyetemi megpróbáltatások happy enddel zárultak. Nem volt ugyan kulcskérdés, de Ági nagyon elégedett azzal, hogy itt elfogadták az otthoni óráit, ősszel otthon meg az ittenieket. Nem kis nehézségek árán, de az ő esetében végül megvalósult az egyetemek közötti átjárhatóság.

Az Akadémián ebben az évben az Akadémia regionális programjai Európa kulturális fővárosa, Pécs köré szerveződnek. A Neofolk együttes ad koncertet. Nagy létszámú közönség, siker, jó hangulat.

Múzeumok éjszakája

Megrendezik itt is, egy tavaszi szombaton (május 15-én)! Ingyen lehet megnézni bármelyik múzeumot, kiállítást, akár többet is. Járnak a buszok, a villamosok és a metró egész éjjel. Nagyon jó a hangulat, nagyon sokan hajlandók sorban állni (köztük sok fiatal is), hogy bejussanak egy múzeumba.

Nyomást gyakorolok a családra, hogy a modern múzeumot nézzünk meg, mert kissé már telítődtünk a barokkal. A Galleria dell’arte modernát nézzük meg, a Valle Giuliában. Nem először látjuk, de érdekes újranézni is.

Itt van a 20. század művészetének reprezentatív gyűjteménye. Olaszországban nem szokás teljesen szétválasztani, hogy olasz vagy egyetemes történelemről, irodalomról vagy művészetről van-e szó. Olasz festők is ki vannak állítva, és külföldiek is, évtizedenként, irányzatonként vagy egy tematikus gondolat köré rendezve. A század első és második évtizedének művei között például ott van az orosz Igor Grabar, a magyar Perlmutter Izsák, az osztrák Lienz, a dán Nielstad. (A magyarok közül itt van kiállítva Moholy Nagy „Sárga kereszt”-je (Croce gialla) 1922-ből, és van még egy „Rammendatrice Ungherese” című kép is, és néhány kép Rozsda Endrétől.)

A múzeum igen bő válogatást ad a húszas évekről, az avantgárdokról, a szürrealizmusról, a dadáról: Max Ernst, Breton, Eluard, Archipenko, Man Ray, Miro, Hans Arp, De Chirico, Duchamp (a híres WC-csésze!) festményei, szobrai, mobiljai itt vannak kiállítva, és ezek között van Moholy Nagy fent említett képe is, az olaszok közül meg De Pisis, Boccioni, Spadini, Comini, Depero, Russolo, Evola, Morandi, Giacomo Balla stb.

Nagyon érdekes számomra a harmincas évek bemutatása. „Futurismo e iconografia dell’arte di regime” („A futurizmus és a rezsim művészetének ikonográfiája”). A húszas évek művei között is ott voltak a futuristák művei, itt pedig azt látjuk, hogyan vált néhány jellemzőjük a fasiszta rezsim művészete által is elfogadhatóvá, sőt, elsajátítottá. Ez engem, aki foglalkoztam régebben a szovjet húszas évekkel és egy kicsit a harmincas évekkel is, különösen érdekel. Severini, Campigli, Tozzi művein figyeltem meg például, hogy úgy ábrázolják a tömeget, a várost, a modern tájat, egy építkezést, mint a „monumentális” szocialista realizmus, de a téralkotás módján érezhető a futurista hatás. A rezsim képviselői még, művészi intencióikat tekintve (nem politikailag, azt nem tudom!): Mafai, Amato, Minguzzi, Sironi („Il costruttore”, „A konstruktőr”), Barbieri (mintha csak Dejnekát látnám, épül a gyár, az emberek egyforma sötétkék ruhában, hurrá-optimizmussal néznek a jövőbe). És ugyanez a stílus még egyszer jellemző volt (ha nem is egyeduralkodó!) az ötvenes években például. Guttuso „Keresztre feszítés” című képét tippeltem volna sokkal korábbinak, holott 1955-ből való. Ezt tapasztaltam az EUR-ban is, erről múltkor írtam: az ötvenes évek domináns képzőművészeti és építészeti stílusa nagyon hasonlít a harmincas évekére, a fasiszta és a szocialista realizmusra.

Visszatérve, természetesen a harmincas években is voltak más irányzatok is. „Surrealismo cosmico di Prampolini”, és hagyományosabb festészet is volt (Carlo Levi portréi és önarcképe).

Az ötvenes és hatvanas évek művészetét is bemutatják, de itt már nehezebb tendenciákat megállapítani (meg eddigre el is fáradtunk). Tetszettek Manzu szobrai, Zigaina (Pasolini egyik barátja!) és Perilli, Capograssi, Soldati, Licini, Accardi, Guerrini képei.

Performance is van a múzeumban a Múzeumok éjszakáján, színes fénycsóvákat vetítenek a hatalmas tömegre és modern zene szól, „buli van”, jó a hangulat.

Amikor kijövünk a múzeumból, már hosszú sorok kígyóznak előtte. Az ingyenjegyért, a regisztrációért is sorban kell állni ugyanis. Mi korán mentünk, a nyolc órás nyitás előtt már ott voltunk, ezért nem kellett sorban állnunk.

A filmkönyvtárban

Elzarándokolok még egyszer a Centro Sperimentale, a filmfőiskola könyvtárába. Van a metrónak egy megállója, a Cinecittà, távol a városközponttól. A Cinecittà, a római filmgyár főépülete ma is az az egyemeletes épület, amely a mai képeslapon és főleg Fellini Interjú című filmjében látható. Aminek a kertjében a háborús éhezés évei alatt a cikóriát szedték – legalábbis a film szerint.

Bemegyek a főépületbe, a kertbe. Természetesen pár száz méterre innen van magas épület is, a Cinecittà 2, de itt, a főbejáratnál, a Cinecittà 1-ben, döbbenetes módon, ugyanannak az alacsony épületnek, ugyanannak a kertnek (ma parkolónak) a filmből ismert látványa fogad. A portán kedvesek, megmutatják, merre van a Centro Sperimentale. A főbejárat, a recepciós pult némiképpen emlékeztet a magyar filmgyár Róna utcai portájára.

Néhány száz méterre innen van a Centro Sperimentale ikerépülete. Ebben helyezkedik el: a Filmművészeti Főiskola, a könyvtár és a filmarchívum. Nagyon szép, csendes épületek, belső kerttel (van előnye is annak, hogy kinn van mindez, a városon kívül). Hangulatos: a könyvtárba énekpróba hangjai szűrődnek be, a folyosón és a büfében érződik a hallgatók jelenléte (pedig június vége van, de még vannak órák). Az is igaz, hogy nem olyan hatalmas tömege van a hallgatóknak, mint a Sapienza egyetemen. A „Jelmez- és díszlettervezési” tanszéken rajzok, kosztümtervek vannak kiállítva. A bejáratnál filmplakátok, ahogy illik: a Róma nyílt város és a Mamma Roma plakátjai (Rossellini és Pasolini!), persze pár méterrel arrébb Fellini is, Dolce vita, Anita Ekberg a Trevi kútban. De a főbejáraton belépve elsőként a ház (az ismert kép a Rossellini-filmből) és Anna Magnani a zöldséges kocsit húzva (Pasolini) üti szíven az embert.

A könyvtárban nagyon készségesek. Múltkor már megnéztem az olasz nyelvű Eisenstein-köteteket, valamint az orosz formalisták filmről írott cikkeinek olasz kiadásait. Mindet a velencei Marsilio Editore adta ki, sokkal bővebb válogatásban persze, mint ahogyan magyarul bármi valaha is megjelent ebből az anyagból, a szocializmus évtizedeit is beleértve. Eisensteintől például külön kötetben összegyűjtötték és kiadták olaszul a montázsról írott tanulmányait, egy másikban a színről írott tanulmányait, az ismert angol nyelvű válogatásokon, Leyda cikkgyűjteményein (Film Form, The Film Sense) kívül. Az orosz formalista irodalomtudományi iskola tagjainak (Sklovszkij, Tinyanov, Eichenbaum, Piotrovszkij) filmről írott cikkeit is több kötetben gyűjtötték össze.

Most a Dante filmadaptációiról szóló előadásomhoz keresek anyagot. Kikérem azt a három-négy kötetet, amiről tudtam, és amit a katalógusban megtaláltam. Rajtuk kívül kihoznak még hármat, hátha azok is érdekesek lehetnek számomra. Megköszönöm a gesztust. A válasz: természetes, ezért vagyunk itt, ez a dolgunk.

Egy nagyon jó modern kiállításról

A Via Nazionalén lévő hatalmas, reprezentatív kiállítóteremben, a Palazzo delle Esposizioniban De Chirico kiállítás van, hónapokon át. A rendezés elve is figyelemre méltó: van egy központi gondolat: „A természet De Chirico szerint” („La natura secondo di De Chirico”). Nem keletkezésük időrendjében mutatják be a képeket, hanem téma szerint rendezve. Az egyik teremben a mítoszok feldolgozása látható, sok iróniával: például a kentaurok harca, Ulysses visszatérése (a szoba közepén evez egy csónakban!), egy másikban emberek ábrázolása, persze ez is igen eredeti módon, nem hagyományosan („Nobili e borghesi” „Nemesek és polgárok” – mindannyian arctalan tojásfejek), egy harmadikban a modern város („Testa di un animale misterioso” „egy titokzatos állat feje” – épületek képéből, kockákból van összerakva). Több terem képeiből is, és az egész kiállításból is nagyon plasztikusan összeáll a modern metafizikus festészet képzete. Van kép például ezzel a címmel: „L’enigma di un pomeriggio d’autunno” „Egy őszi délután enigmája”). Nem tudom szavakkal leírni. Tényleg van érezhető metafizikai síkja ennek a képnek is. És az „Interni metafisici” („Metafizikus belsők”) című, többsíkú, többrétegűnek is: szoba a szobában, a falon kép, kép a képben, és nem lehet eldönteni, melyik a valós sík, sőt egyáltalán valamelyik az-e. Több hasonló kép van. Ez a kiállítás nagy élmény számomra, a modernek közül a legnagyobb, a szürrealizmust összegező, ősszel látott kiállítás mellett.

Tarquiniában

Részt veszünk az Akadémia Márai-estjén. Ezért az Akadémia munkatársa felajánlja, hogy menjünk el Tarquiniába, egy Márai ihlette kiállítás megnyitójára, majd ők hazahoznak kocsival. Így lesz. Vonattal megyünk reggel, bejárjuk az etruszk nevezetességeiről híres Tarquiniát, majd este velük, kocsival hazamegyünk. (Márai emlékév van. Nápolyban is volt Márai-emléktáblaavatás, de oda, jó érzékkel, nem mentünk el. A nagy hőségben az Akadémia furgonja órákig vesztegelt a hatalmas dugóban.)

Tarquiniában az Etruszk Múzeumot és az etruszk temetőt, a Nekropoliszt láttuk. A múzeumban hatalmas gyűjtemény van az etruszkok életéről, az i. e. előtti 10–8. századtól, ez a vaskor, a villanovai kultúra. Vörös alakos vázákat készítenek, majd a villanovai forradalom után, az i. e. 6. századtól – a földművelés megerősödik, nőnek a társadalmi különbségek – a dél-itáliai és a szicíliai görögökkel folytatott kereskedelmi kapcsolatok hatására elterjednek az attikai fekete alakos vázák, az orientalizáló stílus és az állatábrázolás. Emberábrázolás is van. Vörös alakos tányérokon erotikus rajzokat láttunk.

A Nekropoliszban ma külön kis ház jelzi a földfelszínen, hogy lent egy-egy etruszk család sírja, temetkezőhelye van. Ezekben, lent a földalatti kamrákban vannak a holttestek, szarkofágokban. A gazdag családok temetkezőhelyének falán falfestmények láthatók, melyek a társadalmi élet különböző szeleteit ábrázolják: egy-egy jelenetet a vadászatból, a halászatból, a sportból (futás, kocsihajtás). Az egyiken az látható, ahogyan a rabszolgát ostorozzák, egy másikon tükör és fésülködő nő látszik. A festmények eredetileg színesek voltak, mára elhalványultak. Rács védi őket, nem egészen közelről láthatók. Érdekes, hogy párás meleg, nem nyirkos hideg van lent.

Nemzetközi Dante-konferencia

J. egy hatalmas Dante-konferenciát szervezett itt-tartózkodásunk végére, ide, Rómába. (Szponzort is szerzett hozzá.) Nemcsak a Dante-filológia, hanem a fordítás, az interpretáció kérdéseiről is szó lesz, azaz a téma szélesebb a dantisztikánál: irodalomtudományi, hermeneutikai. Az interneten közzétett felhívására a magyar és a várható európai (osztrák, francia, spanyol, lengyel, horvát, észt, dán stb.) dantisták, fordítók mellett a vietnami fordító is jelentkezett. Nagyszabású a konferencia, két és fél napon át, több szekcióban zajlik. Én is tartok előadást, Dante film-adaptációiról. Jóska fordította, Ági olvassa fel, nagy sikert arat vele. Bemutatunk egy-egy kis részletet De Liguoro 1911-ben készült némafilmjéből (Inferno, Pokol), és Andrej Wajda Csatorna című filmjéből (1957), amely szerintem – egy modern Dante-interpretáció.

Éva remek ötlete: egyik este költői estet rendeznek. Felolvassák különböző nyelveken ugyanazt a néhány szakaszt Dantéből, a Pokol első tizennyolc sorát. Több nyelven, mint ahány nyelvű előadó jelen van, mert például a dán kolléga felolvassa svédül is, a spanyol kasztíliai spanyolul és galeho nyelven is, a másik spanyol pedig katalánul. És különböző fordítások is elhangzanak, például Sárközy Péter felolvassa az adott passzust Babits fordításából, Nádasdy Ádám pedig ugyanazt a saját fordításából. Nagyon szép este!

Dante ma is ihletője a képzőművészeteknek is. Domenico Antonio Tripodi illusztrációiból jó néhányat kiállítottak az Akadémia termeiben, a konferencia alatt. Jártunk a műtermében, J-vel, mi válogattuk ki a rajzokat.

Június elején kiállítás volt az Angyalvár lábánál: Mario Benedetto Robazza római művész domborművei, melyeket Dante Pokla ihletett. Nagyon szuggesztív művek! Ez a mi konferenciánktól független esemény volt.

Egy kellemes tapasztalat: találkozásunk az olasz egészségüggyel (az első és egyben az utolsó találkozásunk, kilenc hónap alatt)

Hirtelen erősen megfájdul Ági szeme. (Később megtudjuk: idegen test került a kontaktlencse alá, szaruhártyasérülést okozott.) Vasárnap van. Elmegyünk a legközelebbi, vasárnap nyitva tartó gyógyszertárba, tanácsot kérni. Az ügyeletes gyógyszerésznő – nagyon kedves, szimpatikus – adhatna valami cseppet, de inkább azt tanácsolja, menjünk el a szemorvosi ügyeletre. Helyes, ezt vártuk tőle, és azt, hogy megmondja, hová menjünk. A Piazza degli eroin, („Hősök tere”), a Vatikáni Múzeum főbejáratához közel van egy szemklinika, amelyik vasárnapi ügyeletet tart.

Elég sokan vannak. De jól szervezett a rendszer. Hamar bejutunk egy vizsgáló orvoshoz, aki csak azt állapítja meg, súlyos-e az eset. Eszerint szétválik a sor, két orvos látja el a betegeket. A súlyos eseteket ellátó orvos megvizsgálja Ágit, kezeli, kiszedi a szeméből az idegen testet, felír kétféle cseppet és egy antibiotikumos kenőcsöt, és a lelkünkre köti a másnapi kontrollvizsgálat szükségességét. „Villogni” akarunk az európai egészségbiztosítási kártyánkkal – de nincs rá módunk: a szemészeti elsősegély és a sürgősségi ellátás ingyenes.

Másnap reggel egy másik ügyeletes orvos megállapítja, hogy a csepptől és a kenőcstől jelentősen javult a helyzet. A pupillatágító csepp (Atropin) további használatát azonban fölöslegesnek tartja. Felhívom otthoni szemorvosunkat. Ő is így látja. Az orvosi ellátás szakmailag jó volt, csak az Atropin volt túlzás. Azaz: nem „az olasz egészségügyről” volt szó a vitatható kérdésben, hanem két orvos eltérő koncepciójáról. A vasárnapi azt mondta, Atropin kell a továbbiakban is, a hétfői (és az otthoni) szerint már nem (az csak az első vizsgálathoz kellett, vitathatatlanul).

A hétfői vizsgálatért sem kell fizetni, tehát a másnapi kontroll is az ingyenes elsősegélyes része. Rendjén van ez így. Amikor Ági visszamegy öt nap múlva (egyedül, mert addigra mi már hazaindultunk Rómából), akkor már fizetnie kell a vizsgálatért, az európai tb-kártya miatt kedvezményes árat. Addigra szerencsére meggyógyul a szeme, a vizsgálat csak ezt a tényt állapítja meg.

Egy színes esemény

A Piazza Farnese-n amatőr festők állítják ki a műveiket. Az egész hatalmas tér tele van sátrakkal, állványokkal, képekkel. Hangulatos képek és óriási giccsek egyaránt láthatók. A festők kitartása bámulatra méltó. Akár hőség van, akár zuhog az eső, ott ülnek egész nap, rendületlenül. Üde színfolt a modern nagyvárosban.