VI. – Évvége Rómában

2009. december

Mi újság Olaszországban?

Calabriában vagyunk még, amikor Berlusconit megverik. Ezért nem láttuk a híradóban. Azt sem lehet még tudni, hogy egy elmebeteg tette. Calabriai vendéglátónk meséli el nekünk az esetet. Kommentárja: akármennyire nem szeretjük Berlusconit, azért a kultúra micsoda hanyatlását mutatja, hogy a nyílt utcán megverik!

Bevezetik, hogy ezentúl szelektív szemétgyűjtés van, kötelező érvénnyel. Eddig is az volt, csak most még szigorúbbak lettek a szabályok (be nem tartásukat állítólag szankcionálják is, nem tudom, hogyan). Háromféle zacskót osztanak ki, és ezentúl négyféle csoportot kell képezni a szemétből: natúrszínűbe kell tenni a szerveset, fehérbe a papírt, kékbe a műanyagot és az üveget (a negyediket, a vissza nem forgathatót akármilyen zacskóba lehet tenni). Ez utóbbit és a szerveset be szabad tenni a kapualjban lévő kukába, ám a fehéret és a kéket külön erre a célra kihelyezett konténerekbe kell tenni, amelyek nincsenek minden házban, hanem csak nagyobb gyűjtőhelyeken vannak, hozzánk közel például a rakparton, a Lungoteverén. Nagyon nemes cél a természet kímélése, és értem a civilizációs szint emelkedésével járó hatalmas problémát (a rengeteg műanyag reklámszatyor megsemmisíthetetlensége, a szemét mennyiségének növekedése), de azért mégiscsak bizarr dolog, hogy munkába igyekvő, jólöltözött, kosztümös-öltönyös olaszok (másrészt háziruhába, mackónadrágba öltözöttek is persze) igyekeznek reggelente a Tevere partján lévő konténerekhez, és próbálják betuszkolni kicsi nyílásaikon a hatalmas műanyag (!) zacskókat. Mert ennyi abszurditás azért ezúttal sem maradhat el: a kiosztott óriási zacskókhoz képest kicsi a konténeren lévő rés. És az is furcsa látvány, hogy a kukák hozzánk legközelebb eső gyűjtőhelye, amelybe a zacskók valamelyik csoportját gyűjtik – éppen a Piazza Farnese, azaz a francia nagykövetség elegáns, gyönyörű épülete előtti tér. A tér középső részét betöltik a kukásautók, az impozáns palota előtt szórják a szemetet, csapkodják a kukákat minden délelőtt…

Mi mit csinálunk?

Végre sikerült találkoznunk egy másik régi barátnővel, Heatherrel is. Amikor elkezdtem Ágikát kicsi korában a Piazza Navonára vinni sétálni, akkor barátkoztam össze (az etióp Seble mellett) Heatherrel, egy amerikai hölggyel (férjhez jött Rómába), akinek a lánya, Gillian egyidős Ágival. Eleinte angolul beszéltünk. Azután a két kislány ugyanabba az óvodába járt, és azalatt is végig barátkoztunk, összejártunk, néha vigyáztunk egymás gyerekére. Heather továbbra is Rómában él, angolt tanít olaszul, olaszoknak. Gillian Londonban tanul. Most pár napra, karácsonyra jött haza. Kávézunk, sétálunk az esőben, majd felugranak hozzánk. Azután a két „kislány” még együtt marad estére. Nagyon jó hangulatú este, jó kapcsolat. Később, amikor Áginak eszébe jut, hogy meg kéne kérdezni valamit az itteni fiataloktól a római szórakozóhelyekkel, teaházakkal kapcsolatban, akkor Gilliant hívja fel.

Megnézzük a Cinema Farnesében az új Woody Allen-filmet, a Whatever workst (Basta che funzioni). A könnyebb Woodyk közül való, de kellemes, szórakoztató.

Kapunk kölcsön néhány DVD-t, azokat nézzük esténként. Van, amit nagyon jó újranézni (Francesco Rosi: Krisztus megállt Ebolinál, Comencini: Kenyér, szerelem, fantázia, De Sicával és Gina Lollobrigidával) és vannak köztük nézni érdemes, de nem nagy filmek is, Grimaldi: Caos calmo Nanni Morettivel, Luchetti: Mio fratello é figlio unico, Troisi–Benigni: Non ci resta che piangere – ez utóbbiról az jut eszünkbe, hogy valószínűleg ez vagy egy hasonló volt Jancsó utolsó „blődli” filmjeinek modellje, amikor arra alapozott néhány filmet, hogy a Mucsi-Scherer páros hülyéskedik benne). És Scorseset, Tarantinót stb. Nagyon tetszik mindnyájunknak egy orosz film: Szergej Bodrov A kaukázusi fogolya (csak én láttam korábban), ami nemcsak a grúz-csecsen háborúról szól, hanem alighanem a mai világállapot paradigmájaként is értelmezhető. Ágika ügyes volt, hogy megtalálta ezt a lemezt a Termini előtt! Mindenféle filmet lehet találni a piaci DVD-árusoknál, nemcsak amerikai és olasz sikerfilmeket.

Az egyetemen nem történt semmi furcsaság ebben az időszakban. Ági többször konzultál a tutorával, egy tanárnővel, aki rendes, kedves, de a lényeges ügyekben érdemi tanácsot nem tud adni.

Van egy óra, ami nagyon tetszik neki: a 20. századi egyetemes történelem filmszakosok, azaz nem történelemszakosok részére. Különösen az olasz fasizmusról mond neki újat a tanárnő és az olvasott irodalom, Annales-szerű megközelítéssel, sok adalékkal a mindennapokról. A tanárnő nagyon szimpatikus. Azt javasolja Áginak és egy német lánynak, hogy mivel az egész történelemanyag nekik nem új, hanem a középiskolás képzés hiányosságainak pótlására való, ők ne készüljenek az egészből, csak az olasz történelemről szóló fejezetekből. Köztudott tehát, hogy erre való egy előadás a bolognai rendszer szerinti alapszakon (az egyetemi képzés első három évében). És ilyen a középiskolai oktatás színvonala itt, ezt más is mondta, Anna Foa professzorasszony például! Jó pedagógiai érzékre valló javaslat! Ági ebből a tárgyból fog most vizsgázni, a többiből, amire járt, nem lehet, mert más kar oktatói tartották azokat az órákat (Emlékeztetőül: ez az, ami legutóbb, az utolsó utáni percben, december közepén kiderült, ez volt a decemberi „rémség”.)

Egy apró fogalomzavarról

Szótárfüzetet akarunk venni Áginak. Mondjuk ezt a trafikban, az „ÁPISZ”-ban, az Arenulán lévő nagy Cartoleriában. Átküldenek a könyvesboltba. Átmegyünk, mert a nagy Feltrinelliben van papíráru-részleg. Ott sincs. Azért küldtek át az „ÁPISZ”-ból, mert azt hitték, szótárt keresünk. Akárhogy mondjuk, dizionario, vocabolario – a szótárfüzet fogalma itt nem létezik! Próbáljuk így, próbáljuk úgy mutatni, magyarázni: középen elválasztva, egyik oldalra írom a szót az egyik nyelven, a másikra a másikon – nagyon furcsán néznek ránk. Persze, fogok egy füzetet és megoldom egy vonalzóval az egész problémát, csak mégis furcsa, hogy ez itt nincs feltalálva, mert amúgy őrületes választék van papíráruból. Mindenféle színű, funkciójú, különleges dolog kapható, de egyszerű szótárfüzet nem. Még a fogalma nem létezik. Nem is értik, miről beszélünk.

Ha gonoszkodni akarnék, megkérdezném, összefügg-e ez valamilyen értelemben azzal, hogy az olaszok nem jók az idegennyelv-tanulásban. (Tudom, mi sem dicsekedhetünk.) Biztosan nem közvetlenül függ össze, de talán jelez valamit: azt, hogy nem mindennapos gyakorlat, hogy egy gyerek az iskolában elkezd szavakat, nyelvet tanulni.

Egy amerikanisztika szakos ösztöndíjas meséli, hogy még az egyetemen, ezen a szakon is előbb-utóbb olaszra kell fordítani a szót, mert az angolt nem értik.

Nekropolisz a Vatikán alatt

A Római Magyar Akadémián dolgozó ösztöndíjasok számára időnként sétát szerveznek a Nekropoliszba, ahová a legtöbb, rövid időre érkező turista nem jut el. Én is csatlakozhatok. Nagyon lelkes, magyar anyanyelvű idegenvezető kísér minket, mindent részletesen elmagyaráz.

Szent Péter csontjait nem lehet ma itt látni, de a római temetőből sok sírkamrát igen. A temetőt fel kellett tölteni a 4. században Constantinus bazilikájához, ezért Péter csontjait (amelyek addig egyszerű földsírban voltak, terrakottalapokkal lefedve) befalazták. Ahonnan kivették a földi maradványait, azon a helyen viszont egy lyuk maradt, aminek a közelébe igyekeztek elhelyezni a környező koporsókat, mert egy hiedelem szerint korábban feltámadnak majd és kiváltságosak lesznek a feltámadáskor azok, akik egy mártír közelében voltak eltemetve. Az 1. század óta tisztelték a keresztények azt a bizonyos földsírt mint emlékhelyet. A fal mögé, amiben most vannak a csontok, egy kápolnát építettek (a barokk korban ezt felújították). Amint kilépünk a kápolnából, XII. Pius sírját látjuk. Miért pont ő van ennyire előkelő helyen eltemetve? Mert ő engedélyezte, hogy egyáltalán lehessenek régészeti ásatások a Vatikánban.

Az 1. században alakult ki a vatikáni dombon az a temető, amelyiknek a szélére temették el Pétert. Szokás volt domboldalra építeni sírkamrákat. Azután egyre több sírkamra lesz, utcák is lesznek közöttük, így keletkezik a nekropolisz. A temető mellett, a völgyben volt a Vatikán-völgyi cirkusz, ahol a legtöbb keresztényt végezték ki Róma leégése után.

A sírkamrák közül soknak a falát vörös-sárgára festették.

A római katakombákat azért kellett befalaztatni a középkorban, mert a zarándokok lopkodták a szentek csontjait. Sok ereklyére volt szükség! Ezt később más római katakomba guide-jától is halljuk. Morbid dolog!

A nekropolisz látogatható részében speciális villanykörték vannak, mert az itteni magas páratartalom miatt bepenészedne az egész, ha nem ezt tennék, ha nem gondoznák mindezt a tudomány mai állása szerint lehetséges legjobb módszerekkel. Sok föld alatti helyet ezért nem nyitnak meg a turisták számára. Megint Fellini Rómája jut eszembe: ha levegőt engednek az addig hermetikusan elzárt, lenti terekbe, összeomlik minden. Magától a friss levegőtől, a hermetikus elzártság megszűnésétől! Mielőtt a gépek lerombolnák, például egy építkezés, vagy metróépítés során. (Ezért van kevés metróvonal Róma történelmi belvárosában, ahol sok évszázad tárgyi emlékei rétegződtek egymás fölé.) Érdekes, hogy nem nyirkos hideg, hanem párás meleg van lent.

Egy régi barát

Toni jön el látogatóba, a barátnőjével. Filozófiatanár, J. egyik legrégibb olasz barátja, most már én is több mint húsz éve ismerem. Pesten ismerkedtek meg, ahol Toni filozófia szakos ösztöndíjasként Lukács György életművét tanulmányozta, abból írta a doktori disszertációját. Azóta több filozófiai tárgyú könyvet publikált, különböző témákról. És ott, Pesten, egy brazíliai lány lett a barátnője, majd a felesége. A magyar kultúra iránti rajongás hozta össze őket, lett egy kislányuk is. Ám később elváltak, Tánya visszaköltözött Brazíliába, és Toni tulajdonképpen azért módosított pályát, hogy – ha nem is egy országban, de – legalább egy kontinensen legyen a kislányával, hogy könnyebb legyen megszerveznie a láthatásokat. No meg azért, mert a filozófiából nem tudott megélni. Néhány évig dolgozott középiskolai tanárként (a filozófia középiskolai tantárgy Itáliában), de ezt sem elég érdekesnek, sem elég jövedelmezőnek nem találta. Elment az olasz nyelv középiskolai tanárának – Buenos Airesbe, az ottani olasz iskolába, így jobban megbecsülték. Azután néhány év megint otthon, Tivoliban, most pedig Barcelonában tanít olaszt (persze közben megtanulta mindezeket a neolatin nyelveket, előbb a portugált, aztán a spanyolt, most pedig a katalánt tanulja). Most már spanyolul is publikál, spanyol könyveket is fordít, szerkeszt. Barátnője viszont nem adja fel római zeneművészi karrierjét, így most Toni kéthetenként ingázik Barcelonából Rómába.

Vasárnapi ebéd vidéken

Toni meghívott bennünket ebédre, egy rendkívüli társaságba! Meghívta Tertulliant, az ismert román Lukács-kutatót, aki Párizsban él, most pár napra jött Itáliába, és Alberto Scarponit, aki kritikus, író, költő és ismert Lukács-fordító (Lukács több művét ő fordította németből olaszra). Tertullian az összes magyar Lukács-tanítványra emlékszik (pedig nagyon idős). Végigkérdezi tőlem, melyikük hogy van, mit csinál. Olyasmiről beszélgetünk ebéd közben, milyen érdekes, hogy bár Lukácsnak nem volt kitűnő zenei érzéke, nagyra értékelte Bartókot, felismerte a jelentőségét. Nagy élmény nekem ez a nap, otthon érzem magam.

Toni mostani barátnője, Barbara is ott van, hegedűművész. A délután végén hegedül egy kicsit.

Nagyon tetszik nekem, hogy nem csinálnak nagy ügyet magából az ebédből, a társaság a lényeg. Semmi reprezentáció, semmi „most kiteszünk magunkért” nincsen, annak ellenére, hogy neves professzorok, külföldiek is vannak a vendégek között, a közeli barátok mellett. Már ott vagyunk, amikor Toni kijön a konyhából, hogy beszéljük meg: kardhalas spagetti jó lesz-e ebédre. A kezében egy kardhal-konzerv (olyan, mint az ismert tonhalkonzervek). Mondjuk, hogy jó lesz. És másodiknak szeletelt füstölt sonkát, sajtokat vesz elő. Valamelyik vendég tortát, egy később beállító unokaöcs süteményt hoz – így is előáll a többfogásos ebéd. A mi barackpálinkánknak is nagy sikere van a digestivók között (legközelebb is, amikor egyszer vacsorára megyünk). Az előétel pedig, ami náluk, olaszoknál nem maradhat el: a fokhagymás pirítós, a bruschetta. Mivel a nappaliban igazi, fával fűtött, pattogó tüzű kandalló van, a rostélyán pirítják a kenyeret, és erre nagyon büszkék (számomra ehetetlenül kemény lesz).

Most vagyunk először Toninak ebben a házában. (Kocsival visz ki minket egy másik régi barát, két óra az út Rómából.) Már sokat mesélt róla. Ez a „Buon Retiro”, a „Jó menedék” (spanyolul). Azt szokta mondani, azért jó, mert hétszámra „nem látni embert”. Mi ezt azért nem értettük, mert amúgy társaságkedvelő emberként ismerjük őt. Mindig vendégeket hív, mindig csapatostul jár a barátaival mindenhová. Hazaköltözésünk után, ha visszajöttünk Rómába pár napra, és találkozni akartunk vele, mondott egy éttermet, és odahívott még hat-nyolc-tíz embert.

Toni élete úgy alakult (anyja halála és más családi okok miatt), hogy nemrégiben tudott egy házat venni. Most, hogy jártunk itt, ezt a választását nem értjük jobban, mint eddig. A ház szép, nagy, több szintes, szépen felújított (sok faburkolattal, sok könyvespolccal). Három nagy szoba (dolgozó, háló, nappali) fent, egy nagy nappali és konyha lent (persze fürdőszoba és kisebb helyiségek még mindkét szinten), és még egy külön bejáratú szoba fürdőszobával, például szállóvendégek részére. Nagy kert, szép kilátással a hegyekre (semmi tenger! csak hegyek!), és egy kis úszómedence is van a kertben. Nagyon mondogatják, hogy nyáron milyen szép a terasz, a kert, a látvány. Ez mind szép, de borzalmasan messze van mindentől! Tivoli és Castelmadama között, kocsival is messze van Rómától, fel kell hajtani az autósztrádára, majd le róla. Kocsi nélkül egyáltalán nem lehet megközelíteni, még elvileg sem jár arra távolsági busz sem. Amikor este megyünk, látjuk, hogy közvilágítás sincs már azon az úton, amelyen a ház megközelíthető, az autóútról lefordulva. Tényleg a világ végén van, így számunkra rejtély marad Toni döntése. Azt is nehéz megérteni, hogy Itáliában, ahol olyan házat is vehetett volna, amelyiknek a teraszáról a tengert láthatná, miért választott mégis ilyen hegyek közé ékeltet.

Évvége

Karácsonykor nem csinálunk semmi különöset, úgy töltjük, mint otthon: szenteste itthon vagyunk, mi hárman, kis műfát díszítünk. A többi napon csak sétálni megyünk, a Piazza Navonára, és várost és templomokat nézni Rómában. Itt az a szokás, mint már említettem, a templomokban is, és sok családban otthon is, hogy vesznek egy makettet, ami egy jászol (presepio) alapja lesz, és fantáziájuk szerint felépítik benne a betlehemi jelenetet. Nem feltétlenül korhű díszletekkel, jelmezekkel építik be, hanem olyan részletekkel, amelyek nekik fontosak. Nagyon sok jászlat látunk, tényleg mindegyik más, van például olyan is, amelyen a Colosseum van a háttérben, másokon ég a tűz (kis villanykörte), csobog a patak (tényleg csörgedez egy kis vízsugár), másutt a gyümölcskosárban lévő gyümölcsök vannak különösen részletesen kidolgozva. Chiesa di San Salvatore in Onda, San Carlo, Santa Agnese in Agone, San Marcello (ebben van a Colosseum), a Via Giulián lévő kis templom – az ezekben a templomokban lévők emlékezetesek számomra, azaz éppen a kisebb, kevéssé híres templomokban, nem a hatalmas katedrálisokban lévők. Intimebbek. Azt mondják, az nem régi szokás, hogy karácsonyfát állítanak és díszítenek otthon, inkább a jászol a jellemző.

Signora Annától kapunk ajándékba egy kuglófot, mint rendesen, éveken át.

Szilveszter estére meghívnak bennünket vacsorára. Nagy társaság van, de kevés ismerős. Éjfél előtt felmegyünk a Borromini-loggiára (Borromini tervezte a Római Magyar Akadémia épületének, a Falconieri-palotának a loggiáját), nézzük a tűzijátékot. A teraszról, a Janus fejek mellől szép látványt nyújt a kivilágított Róma, és az eső is csak éjfél után kezd esni.

Akkor szűkebb baráti körben folytatjuk a pezsgőzést.

Újév

2010. január 2-án egész délután zuhog az eső. Ennek ellenére járjuk a templomokat egy pesti barátnőmmel és Ágival, mert sok templom nincs nyitva hétköznap, de most, az ünnepek között minden délután nyitva vannak. A Jesùt még nem láttam belülről ősz óta, mióta újra itt vagyunk.

Olaszországban a Vízkereszt, január 6-a is ünnep. Így aztán Mikulástó Befanáig, egy hónapig tart a vidámság, az ünnepi hangulat, az ajándékozási láz és a kirakodóvásárok, például a Navonán is, és az, hogy mindent pirossal díszítenek fel. A karácsony színe a piros és a sötétzöld. Ilyenkor mindenből, még fehérneműből is lehet kapni pirosat és zöldet. A „Befana”, a boszorkánynak kinéző, ám mégis jó tündér január 6-án ajándékot hoz a gyerekeknek, édességeket tesz a zoknikba, csizmákba.

Január 6-án és utána is sokat sétálunk Ágival. Megkezdődtek a leárazások, a tél végi vásár, ez adja nekem az ötletet, hogy nézzük meg a Via del Corsót, az elegáns sugárutat, ahol sok üzlet van, drága márkaboltok is, de emlékszem, hogy köztük elszórva vannak olyan üzletek is, ahol, így „Saldi” idején tűrhető áron is lehet néha kapni valamit. Cseles! Engem szórakoztat megfigyelni a kereskedelem trükkjeit. Ha vásárolhatsz olcsón is, utána – ha már ott vagy – csak betántorogsz a szomszédba, egy másik üzletbe, és ott talán elcsábulsz valami drágább holmira is… Sétálunk ebben a negyedben is, megnézzük a Corsót és a Rinascente áruházat, a városnézés részeként.

Mit láttunk még?

Az egyik vasárnap újranézzük a Santa Maria in Cosmedin temlomot. Nagyon szép az apszisa. Keleti, bizánci hatást tükröz az egész templombelső, a színvilága emlékeztet az ikonokéra, és ortodox szertartás folyik benne! És ezzel láttuk az ókori Vesta–templomot, és „Az igazság száját”, a Boccà della veritát, mert ezek a templom előtti téren vannak. Hazafelé pedig a San Salvatore in Ondát, a kis templomot és a Via Pettinari végén, már majdnem a Via Giuliánál, ami nem szokott hétköznap nyitva lenni. Azért „in onda” (hullámban), mert árvíz idején gyakran elárasztja a Tevere.

Egy másik vasárnapon, hármasban végül eljutunk a Napóleon-múzeumba is. A család minden tagjának, Napóleon testvéreinek, Josephine-nek stb. van itt egy emlékszobája. A család történelmi érdeklődésű tagjainak érdekes, nekem, az esztétának kevésbé: sok-sok rokokó vagy inkább empire hangulatú interieur, sok cikornyás bútor, sok apró csecse-becse, sok vitrinben sok nipp. Nem tetszik, és nekem attól nem tetszik jobban egy tárgy, hogy például Pauline-é (Napóleon kedvenc húgáé) volt.

Egy másik napon hármasban a Panteon körül sétálunk. Újra megcsodáljuk a Santa Maria sopra Minerva templomot, előtte a kecses elefánt-szoborral.

Mit láttunk még?

Az egyik vasárnap újranézzük a Santa Maria in Cosmedin temlomot. Nagyon szép az apszisa. Keleti, bizánci hatást tükröz az egész templombelső, a színvilága emlékeztet az ikonokéra, és ortodox szertartás folyik benne! És ezzel láttuk az ókori Vesta–templomot, és „Az igazság száját”, a Boccà della veritát, mert ezek a templom előtti téren vannak. Hazafelé pedig a San Salvatore in Ondát, a kis templomot és a Via Pettinari végén, már majdnem a Via Giuliánál, ami nem szokott hétköznap nyitva lenni. Azért „in onda” (hullámban), mert árvíz idején gyakran elárasztja a Tevere.

Egy másik vasárnapon, hármasban végül eljutunk a Napóleon-múzeumba is. A család minden tagjának, Napóleon testvéreinek, Josephine-nek stb. van itt egy emlékszobája. A család történelmi érdeklődésű tagjainak érdekes, nekem, az esztétának kevésbé: sok-sok rokokó vagy inkább empire hangulatú interieur, sok cikornyás bútor, sok apró csecse-becse, sok vitrinben sok nipp. Nem tetszik, és nekem attól nem tetszik jobban egy tárgy, hogy például Pauline-é (Napóleon kedvenc húgáé) volt.

Egy másik napon hármasban a Panteon körül sétálunk. Újra megcsodáljuk a Santa Maria sopra Minerva templomot, előtte a kecses elefánt-szoborral.

Újranézzük a San Ivo templomot, Borromini egyik legszebb alkotását, amely érdekesen van egybeépülve az Állami Archívummal, a római Sapienza egyetem egykori székházával. Kívülről az archívum egyszerű kis palotának látszik, amelynél impozánsabbak is vannak a környéken (pl. mindjárt mellette a Palazzo Madama, a szenátus épülete). Ha bemész, egy kertbe jutsz, amit egy kerengőszerű építmény vesz körül, a kert végében pedig ott a templom, bájos kis jászollal. És mindez nem egy távoli kolostorban van, hanem a város szívében. És újranézzük a San Luigi dei Francesit is, a franciák templomát, az összes kápolnáját, és az egyikben a három Caravaggiót! Szent Máté történetének három pillanatát ábrázolja a három kép, nagyon szépen érvényesül bennük a plasztikus hatás, és a sötét alaptónus ellenére is a fényhatás.