X. – Hollywood Rómában

2010. május

Május van?

Május 7-e van, és ezen a héten is hűvös, esős, őszies az idő. Tudom, idén otthon is szokatlanul esős, hűvös tavasz van. Csak abból érezzük, hogy délebbre vagyunk, hogy a gyümölcsök előbb érnek, a virágok előbb nyílnak itt. Másfél hónappal előbb lehet kapni epret, málnát. Két hónapja látok a virágpiacon nárciszt, jácintot, fréziát, egy hónapja orgonát, pünkösdi rózsát. De idén mégsem érződik még a tavasz, kevés a napsütés és nem igazán tavaszi a levegő. Egy-két nap, néhány óra volt csak meleg, napos. Idén eddig alig volt még pár napsütéses óra Rómában. Ilyen az idei május, eddig. Remélem, egyszer csak hirtelen kitör majd a nyár.

„Corot-tól Monet-ig. A természet szimfóniája”

Kiállítás a Vittorianóban. Az impresszionizmus összefüggését mutatja meg természettel és a természettudományos fejlődéssel. Nagyon érdekes! A barbizoni iskola, Corot és Etienne Theodore Rousseau újítása: nem olyan látványos helyeket festettek, mint az akadémisták, ezzel kezdődött a „plain air” festészet. Itt van Sisley, Monet, Pizarro sok képe, az impresszionizmus és a pointillizmus sok műve. Új mozzanat számomra, hogy kiállították a korszak fényképeit is! Ugyanazt a természetszemléletet tükrözik, a szükségből erényt kovácsolnak (nincsenek színek, nem élesek a képek): a fotósok kísérletet tesznek a pillanat megragadására, a kevésbé látványos helyek megörökítésére (nem a hegycsúcs, nem a folyó, hanem a rét füve a téma). A kiállítás rendezési szempontja is figyelemreméltó.

Kirándulás az EUR-ba, avagy Róma másik arca

A nem ókori és nem barokk Rómáról

Egy ősziesen esős szombat délelőtt megnézzük a Museo della Civiltà Romanát, a római civilizáció múzeumát. Ez nem művészeti, hanem történeti múzeum. Régészeti leletek, használati tárgyak, makettek, térképek vannak benne, és műtárgyak másolatai, hogy bemutassák Róma történetét a történelem előtt kortól, az etruszkoktól és a szabinoktól a köztársaság koráig és a császárkorig. Érdekes! Például bemutatják egy szobornak a másolatát, amely Mucius Scaevolát ábrázolja. Eredetijét a budapesti Nemzeti Múzeumban őrzik. Itt nem az eredetiség a szempont, nem az esztétikai érték, hanem az, hogy a műtárgy hozzájáruljon az adott korszak történetileg pontos bemutatásához.

A végén külön terem van berendezve a különböző vallásokról, például a születő kereszténységről (tehát nem erre a szálra, nem a keresztényüldözésre van felfűzve a késő Róma egész története).

Az EUR-negyedben van a múzeum. A negyed a modernségéről híres. Az ötvenes években épült. A modernitás emblémájává vált, itt játszódik például Antonioni Napfogyatkozás című filmje. Érdemes kijönni, és sétálni is az EUR-ban! Más, amikor az ember csak a szabadtérre kifutó metróból látja, vagy azt az egy-két, híressé vált képet ismeri filmekből (a „sajtháznak” becézett épületet például, amely az ementáli sajt lyukaira emlékeztető formájú ablakairól kapta a gúnynevét), és más itt járva fogalmat alkotni róla. Vonalzóval húzott utcák, hatalmas távolságok, őrületes méretek. Az utcák szélessége, a házak egymástól való távolsága – mindenben más a mérték, mint Róma belvárosában, és egyáltalán, mint egy szerves fejlődésű városban. Nem szép, nem barátságos, én nem szeretem, de azt nem lehet tagadni, hogy van benne valami impozáns. A fasiszta stílusra, a totális hatalom reprezentációjára emlékeztet. Erről meggyőződtünk később is, a modern művészet kiállításán, a Valle Giuliában (erről, a Múzeumok éjszakájáról legközelebb írok majd): az ötvenes években itt, Olaszországban is a domináns stílusok egyike volt az építészetben és a festészetben egyfajta monumentális realizmus, és ez nagyon emlékeztet a harmincas évek, a fasizmus és a szocialista realizmus stílusára! És azt is meg kell hagyni, hogy ez a léptékbeli különbség az itt épült lakónegyedekre is vonatkozik: sokkal nagyobbak a házak a jóval később épült pesti lakótelepeknél, nagyobbak bennük a lakások, a teraszok, a belmagasság, a házak közti távolság, a házak körüli zöldterület, minden. Csak bírja lábbal az ember! Sok-sok múzeum is van az EUR-ban, hatalmas épületek, igen széles felvezető úttal, magas lépcsővel, egymástól és az úttól irdatlan távolságra.

Találkozás filmrendezőkkel

Az egyetemen meghirdetnek egy találkozót Giuseppe Tornatoréval. A bölcsészkar nagy előadóterme zsúfolásig tele van (reggel 9-kor), és még folyamatosan jönnek a fiatalok. Ülnek a földön, álldogálnak a falnál. Amikor Tornatore belép, spontán taps tör ki. A Baaria című filmje születéséről beszél. Arról, hogy megörökíthesse szülővárosa, a sziciliai Bagheria néhány évtizedes történetét, és minden hiteles legyen, ahhoz mindent meg kellett változtatnia. Például az egyik színész (egy „szinkronhang”) azt mondta arról, amit mondania kellett, hogy azt „nem így mondják” (de a filmben úgy maradt). Arról, hogy Tornatore édesanyja, meglátogatva őt a forgatás során, áthelyezte az egyik tárgyat a szoba egyik sarkából a másikba („azt nem ott tartottuk”), a tárgy mégis ott maradt, mert így lett hitelesebb a jelenet, a rendező szerint. Nem az a fontos, hogy pontosan hogyan volt, hanem az, hogy a filmben hitelesnek hasson. Így leírva – csupa közhely a filmes szakirodalomban, de ahogyan ő elmondta, úgy élt.

Tornatore fáradhatatlanul, nagyon sokat és nagyon színesen beszélt, mi csak két órán keresztül hallgattuk. Beszélt a nyelvről (a Baariának van szicíliai változata is), az olasz és a szicíliai nyelv viszonyáról (például Scorsesével kapcsolatban is), és az idézetek szerepéről a modern filmben. Minden egy másik filmből vett idézetnek tűnik – főleg a filmkritikusok szemében –, de ezt nehéz bizonyítani. Miért az adott idézet van az adott helyen? Sokszor a véletlennek is nagy szerepe van ebben. Például egy adott esetben, a Nuovo cinema Paradisóhoz kerestek egy olyan filmrészletet, ahol a gyerek képzeletében megöli a gyűlölt tanítónőt. Találtak ilyet egy amerikai filmben, de a felhasználása megfizethetetlen volt számukra. Később találtak rá a megfelelő részletre Visconti La terra trema (Vihar előtt) című filmjéből. Ezt illesztették be a filmbe, mert ezt hangulatilag a korszakhoz illőnek érezték, ám később mások épp ezt a megoldást bírálták, mondván: abban a korban senki sem látta Viscontinak ezt a filmjét, visszhangtalan maradt, ezért nem jellemző a korszakra.

Ettore Scola járt a Cinema Treviben. Ebben a hónapban az összes filmjét levetítették, és ebből az alkalomból rendeztek egy nagy beszélgetést, amelyen részt vett a lánya is, Sylvia Scola (filmjeinek egyik forgatókönyvírója), az asszisztensei, valamint kritikusok, írók. Elmondták, hogy filmjeire a körforgás jellemző. Scola az olasz baloldal történetének és válságának krónikása. Nagyon érzékeny a faji előítéletekre. Ezt mutatja az utolsó filmje, a Gente di Roma (Róma népe) is, és a 1943-1997 című kisfilm is (ez számomra új, most látom először, és nagyon tetszik). Érdekes, hogy történelmi filmjeiről (például Il mondo nuovo, A postakocsi, a nagy francia forradalomról és Casanováról szól) egyáltalán nem esik szó. Itt, most, úgy látszik, az olasz közelmúlt ábrázolása izgalmasabb kérdés.

Nagyon sokan vannak a moziban. Ha egy részük szakmabeli, sőt a stáb tagja, ez akkor is rokonszenves dolog. Jó a hangulat, élénk az érdeklődés. „Az olaszok” (lehet így általánosítani?) szeretnek találkozni a filmrendezőkkel, beszélgetni a filmekről. A Cinema Treviben rendszeresen vannak ilyen találkozók.

A mellékelt kép a Mennyire szerettük egymást! című Scola-film forgatásáról emlékezik meg. Fontos film volt. Főszereplői, Stefania Sandrelli és Vittorio Gassmann láthatók a képen.

Quirinale

Ezúttal egy barátnőmmel nézek meg egy szép kiállítást: Pontormo és Bronzino faliszőnyegeit Szent Józsefről (San Giuseppe). „Giuseppe negli arazzi”, 1545-46-ban készültek. Nagyon szépek. Látható néhány más tárgy is a korszakból: könyvek és az akkor ismert növények teljes katalógusa. Mindez a Quirinale palota, a köztársasági elnök palotájának néhány termében van kiállítva.

A Quirinale máskor, másképp.

Magába az elnöki palotába most nem jutunk be. (Régebben, amikor J. igazgató volt, jártunk ott, fogadáson.) Minden vasárnap délelőtt meg lehet nézni. De most, a nyári turistaszezonban már akkora sor áll, hogy a helyzet reménytelen (12-ig lehet bemenni, 11-kor szólnak, ha a sor vége már nem fog bejutni.) Így annál jobban örülök, hogy a múltkor legalább négy termet láttam belőle.

Ennél nagyobb sor csak a tér egy másik szakaszán, a Scuderie előtt áll, arra várva, hogy bejusson a Caravaggio-kiállításra.

Maga a tér is nagyon szép, a domb legmagasabb pontja, kilátással a San Pietróra. A Piazza Veneziát, „A Haza oltárát” (mint már említettem, ezt a monumentális „írógépet”) a Terminivel összekötő egyik legforgalmasabból utcából, a Via Nazionaléból (buszok, üzletek, tömeg) két-három percet sétálva közelítjük meg: ez a tér, ezek a paloták, ez a kilátás tárul az ember szeme elé. Mintha Pesten a Rákóczi út egyik mellékutcájából egyenesen a Várba jutnánk.

A Quirinale Palota mellett hatalmas park van. Rómában a város szívében is sok a zöld, ahol le lehet ülni, hűsölni egy kicsit. Igaz, hogy hagyományos játszótér nincs (csak az újabb negyedekben), de parkok vannak: fű, fák, szökőkutak, padok. Továbbmegyünk a „Négy szökőkút útjára” (Via delle Quattro Fontane), és megnézünk két templomot: a San Carlo alle Quattro Fontanét, amelyet a rómaiak kis mérete miatt csak „San Carlinó”-nak becéznek. Borromini első önálló alkotása. És a Sant’Andrea al Quirinalét, Bernini művét, ez is barokk, álperspektívával nagyobbított.

Hollywood…

Ez a közeli videó- és DVD-kölcsönző neve. Mint Pesten az Odeonban: bárki bármit kölcsönvehet, két napra 3,50 euróért. Imponáló a katalógusa. Az amerikai, az olasz és a francia, skandináv, brit, német stb. nyugat-európai filmek mellett a görög, a latin-amerikai, az ázsiai – és főleg: a kelet-európai film elég széles választéka áll rendelkezésre. Például: Szigorúan ellenőrzött vonatok, Üzlet a korzón (csehek) A tréfa (szlovák), öt film Wajdától, négy Zanussitól (lengyelek), egy-egy klasszikus jugoszláv: A papa szolgálati útra megy (korai Kusturica), Mancevski, Paskaljevic, két régebbi román film és egy új (az utóbbi évek sikerei közül, a 4 hónap, 3 hét, 2 nap) stb. Az igaz, hogy Polanskitól, Formantól, Kieslowskitól a később, Nyugaton készült filmek vannak meg, bő választékban, a kelet-európaiak között katalogizálva – de megvannak.

Magyar filmek: két Jancsó, négy Mészáros Márta (persze ebből három a Napló), egy Szabó.

Az oroszok közül: sok Tarkovszkij, sok Mihalkov, néhány Koncsalovszkij és egy-kettő az újabbak közül (Bodrov, Balabanov, a fiatal Csuhraj, Szokurov, Zvjagyincev). És ami még érdekesebb, a legnagyobb klasszikus némafilmek is megvannak! Ember a felvevőgéppel (Vertov), Föld (Dovzsenko)!

De leginkább az nyűgöz le, hogy kölcsönözhető Eisenstein töredékben maradt, kétszer abbahagyott (mindig a forgatókönyvíró személye miatt: Rzsezsevszkij, azután Babel) filmje is, amelynek csak rövid részletei és fotói élték túl azt, hogy a háború alatt a Moszfilm udvarán elásták az őket rejtő fémdobozt. Ám a moszkvai filmgyár bombatalálatot kapott. A megmaradt harmincpercnyi anyagot bemutató videokazettát (Jurenyev előszavával) itt bárki az utcáról kölcsönözheti. Otthon csak a bennfentesek láthatják a Filmarchívumban, vagy nagy ritkán az Örökmozgóban. Igaz, ma már külön engedély nem kell hozzá, de információ, bennfentesség és szerencse igen.

Eisensteintől összesen hat film van, azaz a Rettegett Iván két része (és persze a Mexikó) kivételével az összes! Tehát mind a négy befejezett némafilm, a Bezsin-töredék és a Jégmezők lovagja.

És minden kapható „Hollywoodban”, ami a filmmel kapcsolatos, „tutto su cinema” (a filmszakkönyvek és a folyóiratok kivételével, azokat a könyvesboltokban érdemes keresni): DVD-k, filmplakátok, fotók színészekről és forgatásokról. A tulajdonos a régi, ugyanaz, aki húsz évvel ezelőtt is volt. Ő is megismer engem.

Képtárak, barokk templomok

Egy másik alkalommal nézzük meg a Palazzo Barberiniben lévő képtárat. A palotát Maderna kezdte építeni, Borromini és Bernini fejezte be. Körülötte park, ahonnan egy álperspektívával megnagyobbított lépcsőzeten felmenve egy szobrot lát meg az ember.

Ez a képtár nagyon szép. Mi van benne? Az egyik fő profilja a velencei festészet (Tintorettók). A másik a portréfestészet: Holbein (VIII. Henrik, fölötte Morus Tamás!). És itt van Raffaello Fornarinája.

Máskor megnézzük a Palazzo Farnesinában lévő képtárat is (a Chigi és a Farnese családé). Az érvényes rá, amit a múltkor és még régebben írtam a gazdag, pápát is adó családi magángyűjteményekről (palotákról és bennük lévő képtárakról), a Palazzo Doria-Pamphiliről, a Palazzo Spadáról, a Palazzo Braschiról és a Palazzo Corsiniről. Sok nagy kép, sok szép kép, sok nem annyira nagy kép, nagyon zsúfoltan, befogadhatatlanul. A magángyűjtemények anyaga általában, megfigyelésünk szerint: 16–17. századi festészet, és ókori szobrok.

A Palazzo Colonnában sem csak maguk a képek hatnak az emberre (bár van néhány Tintoretto, pár Ghirlandaio, néhányan a Caravaggio-iskolából), hanem maga a nagyterem: nagyon impozáns. Hatalmas trónterem, tele freskókkal, hatalmas kristálycsillárok, tükrök, reprezentatív bútorok. Az asztallapokat ember alakú „lábak”, méghozzá feketék (azaz: néger rabszolgák!) tartják. A tükrökön is festett virágok vannak!

J. gondolata: amikor ezt a gyűjteményt alapították, és plasztikusan térszerűre festették a képeket, sőt a falakat, a mennyezetet is (szinte kidomborodnak a girlandok, az ornamentális díszek), akkor a „korszellem”, a kor reprezentatív gondolata volt a látszat és a valóság viszonya, az illuzionizmus, amely egyből átmegy ellentétébe, az abszolút realizmusba. Az egyik képen például az előtérben két alak, a háttérben egy ablak, amelyből tájkép tárul fel. A tájban, a képmélységben azután megint egy ablak látszik, mögötte kékség, újabb megnyíló horizontot sejtetve.

Egy másik kép, egy másik gondolat: egy gyermek lelkéért, szinte kaukázusi krétakört alkotva küzd az ördög, és fölülről, a madonnából áradó isteni fény. J. kommentárja: ez az a korszak, amelyben Erasmus pedagógiai koncepciója is születik. A gyermekben megvannak a jó csírái, de lelke az ördög vonzáskörében van, ki kell onnan szabadítani.

Megint egy kis Kelet-Európa

Jerzy Stuhr lengyel filmszínész és rendező Rómában forgat, Benignivel. Itt, a közelünkben, a belvárosban, a Cinema Farnesében szerveznek neki egy estét.

Forró a hangulat. Ott az egész lengyel kolónia, a követség és a kulturális intézet munkatársai, és több környékbeli ismerős, például egy galériás a Via Giuliáról. A lengyelek virággal köszöntik, körülveszik, dédelgetik Stuhrt.

Stuhr jól beszél olaszul. Kieslowski Nyugalom című (1976-ban készült, 1978-ban bemutatott) filmjét játsszák. (Jó újranézni, feleleveníteni.) A vetítés előtt Stuhr beszél a filmről, a korszakról, a cenzúráról, arról a rejtjelességről, „a sorok között olvasás” gyakorlatáról, amelyet mi, magyarok is ismerünk, az irodalomban és a filmben. Elmondja például, hogy a film egyik jelenetében az egyik szereplő azért nem mehet be a barátja esküvőjére a templomba, mert emiatt retorzióktól kellene tartania. Az olaszok számára ez érdekes információ, a lengyeleknek és nekünk evidencia. A nyugat-európai és a kelet-európai közönség eltérő történelmi tapasztalata – ez az egyik része annak, amit elegánsan, Lotman szavával „különböző kulturális kódnak” is nevezhetnénk. A film lengyelül beszél, Stuhr alámondja a szöveget olaszul.

Kirándulás, másképp

Elmegyünk egy szervezett kirándulásra. Az a társaság hirdette meg, amelynek az idegenvezetővel kísért kirándulása (visita guidata) a Cinema Treviben és a Trasteverén annyira tetszett nekünk. Most a Testacciót mutatják meg, nosza, menjünk!

A Via Marmorata („márvány út”, amelyen Ostia kikötőjéből árut szállítottak Rómába, az ókor óta, máig) másik oldaláról indulunk, mint a múltkori kirándulás alkalmával. Mint utóbb kiderül, két csoport is hirdet kirándulást ugyanoda, ugyanakkorra, és eltévesztjük a csoportot. Nem baj, így meg az derül ki – másképp soha nem tudtuk volna meg –, hogy a Testaccio domb tetején lévő rózsakert eredetileg, az ókori Rómában, zsidó temető volt. A sírok úgy helyezkednek el, hogy a köztük lévő ösvények képe fölülről nézve egy menóra alakját adja ki.

Amikor kiderül, hogy ezen a kiránduláson a fő téma a rózsakert, és borzasztó részletesen bemutatnak minden rózsatövet és rózsafajtát, lelépünk. Megnézzük a kilátást a városra a domb tetejéről, a kilátást a máltai lovagrend épületében elhelyezett kukucskáló nyílásból, valamint a San Alessio templomot. Vasárnap délelőtt lévén, ebben is és a közeli templomokban is esküvők zajlanak. Megfigyelem, hogy a divat pillanatnyi állása szerint most a nyári alkalmi ruhához kiegészítőként nem blézert illik viselni, hanem nagyon szép, széles, ezüst- vagy aranyszálas stólát – ami persze összhangban van azzal is, hogy kivágott ruhában nem mehetsz be egy templomba, csak akkor, ha legalább egy kendővel elfeded a válladat. A nők nagyon elegánsak: ugyanolyan színű, magas sarkú szandált hordanak, mint a ruha és pazar stólákat.

A kis olasz abszurd…

…sem maradhat el e jegyzetek végéről. Május elsején Ági koncertre megy, a San Giovanni in Laterano székesegyház előtti térre. Nagyon sok fiatal elmegy a koncertre. Mit tesz tehát az ATAC (a BKV római megfelelője)? Lezárja a Porta San Giovanni metrómegállót. Ezért egy megállóval előbb kell leszállni és onnan tömegesen odaözönleni, másrészt buszok sem járnak, mert „A munka ünnepe” van, a buszsofőrök is ünnepelnek. Ma, mivel ünnep van, sok ember jár-kel mindenfelé, a rómaiak is, a Róma környékéről a majális miatt bejövők is, és már sok a turista is. Logikus, ha egy ilyen napon Rómában néhány óra hosszat nem járnak a buszok, csak a metró.